2024. tavasz: Tróntól a Szentszékig
ITT vásárolhatsz termékeinkből
Rainer M. János

Hallgatás, mint nyilvános állásfoglalás - Emlékezések október 23-ra

A totalitárius politikai rendszerek ismeretes szándéka, hogy az uralma alatt állók gondolkodását, így emlékezetüket is ismerjék, ellenőrzésük alatt tartsák és befolyásolják. Aligha szükséges hosszasan bizonyítani, hogy ez a szándék még a hitlerizmus és a sztálinizmus legsötétebb éveiben is puszta óhaj maradt. Az elnyomó és manipuláló apparátusok képesek effajta látszatot kelteni, az emberi gondolkodás végtelen pályái azonban rejtve maradnak előttük, az emlékezeti helyek (a szó szoros és átvitt értelemben vett) sokasága pedig eleve kilátástalanná teszik az emlékezés/felejtés felülről való szabályozását. A felszínen hallgató kollektív emlékezet nem jelenti azt, hogy a társadalom tudatából egyszerűen és nyomtalanul eltűnik egy-egy régmúlt esemény, személy, cselekedet. Az „előírt” konstrukció ismételt, rituális felbukkanása a nyilvánosságban hasonlóképpen nem arra utal, hogy a régmúlt és jelentései csak ebben a nyelvi formában fogalmazódnak meg.

Sajátos „kádárista” ideológia valójában sohasem létezett. A kádárista Magyarország eszmei-politikai alapja a Sztálin utáni szovjet típusú rendszer mind gyakorlatiasabbá váló nyelvi kliséiből épült fel, amit egyetlen sajátos magyar állítás egészített ki: 1956 ellenforradalom volt. Az 1956-os események meghatározása már a kezdettől, november 4-től kádári politika kulcskérdésévé vált, ezért 1956 emlékezeti konstrukciójának kialakítása sürgető feladatként állt az MSZMP agit-proposai és „ideológusai” előtt. Néhány évi útkeresés után már az 1950-es évek végére alakot öltött az építmény. Az emlékezés uralkodó formája a nem-emlékezés volt. Miután a kádári vezetés ötvenhat-történetének kulcsmozzanata november 4., az „ellenforradalom leverése” (más megfogalmazásban: a „forradalmi erők ellentámadása”), kézenfekvő lett volna ezt a napot ünnepelni. Kézenfekvő, ha nem nélkülözte volna kellemetlenül a magyar forradalmi erőket, s nem emlékeztetett volna kínosan valamire, ami a sztálinista ideológiában korrekt internacionalizmus, a posztsztálini időszakban azonban inkább a társadalmi nyugalom megzavarására alkalmas: a szovjet intervencióra. Aki nem hallgatta a szolnoki rádiót (s a nagy többség aligha hallgatta...), az csak egyetlen emléket őrzött a napból: a hajnali ágyúdörgést és Nagy Imre miniszterelnök drámai bejelentését a szovjet támadásról. A Kádár-korszak legnagyobb részében a nyilvános emlékezés mégis ezen a napon történt – a budapesti pártbizottság Köztársaság téri épülete előtt, amely az 1956. október 30-i események révén az egész „ellenforradalom” szimbolikus eseménye, egyben a Kádár-Magyarország ötvenhatos emlékezeti helye lett. Az egyéb emlékezeti feladatokat az iskolai oktatás látta el – ötvenhat tankönyvi magyarázata, amely az 1956 decemberi MSZMP KB határozatán, a híres „négy okon” alapult. És mindenekelőtt – a hallgatáson.

A hallgatást az uralkodó elit önmaga választotta, és ezt írta elő a társadalom számára is. Az első évfordulón sok jel mutatott arra, hogy a társadalom a maga részéről inkább emlékezni szeretne, az uralmi intézmények viszont ezt nemigen tűrik el. Országszerte számos helyen került sor kisebb csoportosulásokra, röpcédulaszórásra, falfirkálásra – noha a rendőri-munkásőri készültség hatalmas volt. Az egyetemekről addigra kitiltották az előző évi megmozdulások legtöbb hangadóját és aktivistáját – és a maradóknak fegyelmi terhe mellett meg kellett jelenniük az órákon. Több száz embert vettek őrizetbe, majd ítéltek el többnyire izgatás vádjával. Jelentősebb tömegmegmozdulásra végül is nem került sor, és az aktív, független emlékezés jelei a következő években el is tűntek. Az október 23-i utcai készültség még sokáig megmaradt, s kialakult a nap bürokratikus forgatókönyve: a készenlétben a bázison tartózkodó munkásőrök, az élesre állított besúgói hálózat, amelynek minden tagja, feladatától függetlenül, kötelezően jelentett környezete hangulatáról (ki mit mondott, név, beosztás, lakcím...), a telefonon időnként bejelentkező párttitkárok és aktivisták. A munkahelyeken több helyütt összegyűjtötték az írógépeket, a sokszorosításra alkalmas berendezéseket pedig külön őrizték. Ezek az intézkedések mindinkább fölöslegesnek tetszettek: kiderült, hogy egyéb jelzések híján maga a nap, október 23-a jelentése nem elegendő ahhoz, hogy a társadalom érzékelhető kockázatot vállaljon érte. Ilyen jelzéseket a parabolákban előszeretettel fogalmazó magyar művészet adott ugyan, de a parabolák többnyire az emlékőrzők tragikus sorsáról szóltak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2013. tavasz számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok
Bezár