Visszavennék a természettől a náci bunkereket

Korhadt fák és levelek alatt fekszik Hitler 630 km hosszú nyugati erődrendszerének, a Westwallnak, egy része, amelyet a szövetségesek Siegfried-vonalként is emlegetnek. A betonbunkerekkel teletűzdelt védelmi vonal évtizedekig háborítatlanul hevert, és mára már teljesen belepte a moha. A golyó ütötte lyukakban madarak fészkelnek, a legsötétebb sarkokban pedig denevérek és vadmacskák tanyáznak. Az utóbbi időben azonban a helyiek megpróbálják megmenteni a német történelem legsötétebb korszakára emlékeztető romokat.

"A bunkerek és a vadvilág megőrzése igen fontos a jövő generációi számára. Németországban azonban igen érzékenyen kezelik ezt a témát" - véli Sebastian Schoene, a 2000 bunkerrel rendelkező Észak-Rajna Vesztfália német szövetségi tartomány természetvédelmi szövetségének (BUND) vezetője. A téma azért is igen érzékeny, hiszen csak nemrégiben alakítottak múzeummá néhány náci emléket: a bajorországi Berghofot, Hitler hegyek közötti főhadiszállását, és a nürnbergi gyűlések helyszínét. A berlini bunker azonban, ahol Hitler öngyilkos lett, továbbra is érintetlen és hozzáférhetetlen.

A 17 ezer bunkerből álló Siegfried-vonal 1936 és 1940 között épült Hitler parancsára, hogy védje Németország nyugati részét, miközben a Führer több millió katonát küldött keletre. A korabeli újságok által áttörhetetlen erődként jellemzett rendszer hatalmas propagandakampány közepette épült: a munkálatokban több százezren vettek részt és mindezt a Harmadik Birodalom moráljának erősítésére filmre vették. "A nácik legendát csináltak belőle, meg akarták mutatni, hogy minden más erődítménynél erősebb. Mi nem dicsőítjük a bunkereket... Inkább azt akarjuk megmutatni, hogy nem működött a Harmadik Birodalom. Le kell rombolnunk az erőd mítoszát" - állítja Peter Drespa, a dahlemi Westwall Központ egyik létrehozója.

Sok történész szerint a fal propagandaértéke nagyobb volt, mint a gyakorlati haszna, mivel nyugat felől nem fenyegette veszély Németországot - legalábbis 1944-ig, a szövetségesek normandiai partraszállásáig. "Amikor 1944 szeptemberében az amerikaiak a vonalhoz értek, az erőd szerkezete már meggyengült, és a német katonák csak öt bunkert tudtak használni" - mondta Drespa. Az Aachen melletti Hürtgenwaldnál péládul mintegy 12-15 ezer német és 35 ezer szövetséges katona vesztette életét az ardenneki csata előtt és alatt, majd 1945 után a szövetségesek a legtöbb bunkert felrobbantották.

Megmentésükre Németországnak soha nem volt stratégiája, és a kormány - engedve a közbiztonság és a gazdálkodók érdekeinek - hagyta tovább pusztulni a romokat. Néhány elszánt embernek sikerült áttörnie a bürokrácián és anyagi forrásokat szerezni a bunkerek megőrzésére. A BUND kampányának köszönhetően az elmúlt két évben nem romboltak le több bunkert Észak-Rajna-Vesztfália tartományban. A természetvédő csoport ígéretet kapott a haladék meghosszabbítására, de a többi tartományban tovább dolgoznak a buldózerek.

"A bunkerek az elmúlt 60 évben a vadvilág szigeteivé váltak. Menedéket nyújtanak a vadállatok számára, és a hatóságok törvényellenesen cselekszenek, ha lerombolják a védett fajok - vadmacskák, denevérek - élőhelyeit" - mondja Schöne. A nyirkos levegő és a korhadó beton ideális körülményeket biztosít számos fa, ritka moha, kígyó, rovar, énekesmadár és bagoly számára.

A vadvilág megmentését előtérbe helyező érvei miatt sokan azzal vádolják Schönét, hogy figyelmen kívül hagyja a történelmet: "Sokak szerint a projektünk megpróbálja elfogadhatóvá és kellemes hellyé tenni a bunkereket. Azt hittem, hogy az új nemzedék már másképp gondolkodik, de még mindig ugyanaz a szemlélet uralkodik, és már nagyon fárasztó, állandóan ugyanazokat az érveket hallgatni."