Menedzsment forradalom vezetett az Antarktisz felfedezéséhez

2010. február 16. 11:16

A huszadik században a világ felfedezéséért járó legutolsó díjért küzdöttek meg a hideg kontinensen. A sikeres felfedezőktől a vezetéselmélet is sokat tanult, s mára gyakorlatilag már kitehető a foglalt tábla Antarktiszra.

Korábban

Az Antarktiszt elsőként megismerők feltehetőleg azok a 18. századi ismeretlen bálna- és fókavadászok, akik nem igazán voltak tudatában, hogy úti céljuk később majd felfedezésnek számít.

Az első dokumentált út a déli sarkvidéken Cook 1773-as útja. Cook persze anélkül hajózta körbe a sarkot, hogy rátalált volna a szárazföldre. Fabian von Bellingshausen ismerte fel itt elsőként egy szárazföld kontúrjait 1820-as útján, de a felfedezés jelentőségével egyáltalán volt tisztában. 1821-ben John Davis fókavadász szervezte meg az első utat, amely már érintette is a szárazföldet. Meg is lett a hatása: a következő évtizedekben olyan mértékben csappant meg a fóka populáció, hogy még a vadászok is leszoktak a sarkvidék látogatásáról.

1909-ben északi sarki felfedezőknek sikerült bebizonyítaniuk, hogy valóban elérték az északi sarkot, de a történészek azóta tudják, hogy ez nem volt lehetséges. Valójában az első utat egy kormányozható léghajó tehette az Északi-sarkra 1926-ban. Szárazföldön pedig csak jóval később, 1968-ban egy hómobil segítségével érték el a sarkot.

Száz évvel ezelőtt tehát már csak a déli sark maradt hátra a világ felfedezéséért zajló versenyben. 1911-ben Roald Amundsen volt képes olyan expedíciót szervezni, amely valóban elérte az áhított célt. A menedzsment tudományokat azóta is izgatja a kérdés, annyi hiábavaló próbálkozás után mi volt Amundsen sikerének oka? A legmeggyőzőbb válasz szerint Amundsen gyökeresen más utat választott, mint elődei, és ezzel lényegesen nagyobbat kockáztatott. A norvég utazó csapata szánhúzó kutyákat vetett be, amelyek az út vége felé már egyúttal élelmiszerként is hasznosításra kerültek. Útját a Shackleton által megtalált Ross-jéggátról, a Bálna-öbölből indította, és elődeihez képest merőben eltérő útvonalat járt be. 1911. december 14-én érte el célját és gond nélkül vissza is tért.

Robert Falcon Scott a brit expedíció élén járta be legendás útját, míg végül öt életben maradt emberével elérte a sarkot. Amundsennél hosszabb utat választott és több mint egy hónappal tovább tartott az út. A hideg és az éhség okozta halálukat, naplóik szerint azért imádkoztak, hogy álmukban érje el őket a végzet.

Apsley Cherry-Garrard 12 mérföldre megközelítette a sarkot, amikor Scott csapatát elérte a végzet. Cherry-Garrard valójában csak a csapatot várta, hogy az út hátralevő részét együtt teljesítsék. A táborban váró kutyákat nem vetette be a cél érdekében, nem is kereste Scottékat, így végül nem is menekült meg senki. Viszont minden idők legizgalmasabb expedíciós könyvének, A világ legrosszabb utazásának szerzője lett. A rettenetes hidegben nem tudta viselni szemüvegét, ezért gyakorlatilag vakon botorkált a sarkvidéken. Mielőtt Scotték eltűntek az Antarktiszon, Cherry-Garrard és két társa majdnem belehaltak egy pingvintojás megszerzésének kalandjába. Teljes sötétségben kellett megközelíteniük a száz kilométerre lévő pingvin terepet a mínusz negyven és hetven fok közötti hőmérsékletben. A hóviharban majdnem életüket vesztették közvetlenül a pingvin telep mellett. Cherry-Garrard annyira átfagyott, hogy a vacogástól fogai teljesen tönkrementek.

Ernest Shackleton, vagy ahogy csapata nevezte, a főnök, újsághirdetésben toborozta 27 férfitársát: “Veszélyes vállalkozás, alacsony bérek, bitang hideg, hosszú hónapok teljes sötétségben, állandó veszélyhelyzetben, a visszatérés bizonytalan. Siker esetén díjazás és elismerés.” A déli sark elérésében Amundsen már megelőzte a briteket, az ír származású Shackleton ezért az Antarktisz átszelésében kívánta elsőségét bizonyítani. A túlvéget azonban sosem érték el: hajója két évre megrekedt az antarktiszi jégzajlásban. Már a szárazföldön tartott a Déli-sarkpont felé, amikor 160 kilométerrel a cél előtt kifogyott a készletekből, és visszafordulni kényszerült.

Mivel a téli jégréteg gyors ütemben képződött, Shackleton és néhány szerencsés társa késedelem nélkül hazaindultak Cape Roydsból, hátrahagyva bizonyos felszereléseket, többek között öt láda whiskyt és brandyt. Utóbb vissza is tértek, hogy a csapat maradékát megmentsék. Shackleton érdeme, hogy sikerült megmentenie legutolsó emberét is és az expedíció két éve során végig meg tudta őrizni embereiben a morális tartást. Mindig odaadással fordult csapata problémái felé, meghallgatta a legénység aggodalmait, rugalmasan tért el a közös tervtől, ha kiderült, hogy nem működik, de elsősorban a személyes példaadást tartotta célravezetőnek: Shackleton gyakran elsőként segédkezett a fedélzet tisztítási, javítási munkáknál.

Nem csoda, hogy a mai napig a vezetéselméleti szakirodalom egyik kedvence. Az Antarktisz kulturális örökségét ápoló új-zélandi alapítvány (Antarctic Heritage Trust) kutatói nemrég kiásták a Cape Royds közelében lévő Nimrod kutatóbázis alól a Shackleton által hátrahagyott italokat is és átadták a Whyte and Mackay skót whiskyfőző cégnek, hogy az elveszett receptúrájú spirituszt újraélessze.

Az Antarktiszra gyakorlatilag kitehető a foglalt tábla, hiszen majdnem a teljes kontinensre területi igényt jelentett be Nagy-Britannia, Franciaország, Norvégia, Ausztrália, Új-Zéland, Chile és Argentína. Ami a huszadik századi nagyhatalmi stratégiákat illeti, az Antarktisz fontos támaszpontként élt a vezetők fejében: Hitler például az egész Antarktiszt magának követelte, a szovjet tervekben pedig katonai rakétabázisként szerepelt.

Az Egyesült Államoknak nyíltan nincsenek területi követelései, ugyanakkor fenntartja magának a jogot, hogy éljen hatalmával és szuverenitását bármikor gyakorolja a terület felett. Biztos, ami biztos, 1978-ban Argentína egy terhes nőt szállított az antarktiszi kutatóbázisra, hogy ott világra hozza fiúgyermekét: Emilio Marcos de Palma lett az első Antarktiszon született állampolgár. Mivel argentin származású, a születési hely rovatba is az argentin Antarktisz került bejegyzésre.