Négy kerékkel a modern korba

2010. június 23. 11:11 Fekete István

A francóista Spanyolország legnagyszerűbb öröksége a gazdasági csoda (desarrollo) létrehozása, s ezzel párhuzamosan a középosztály megerősítése volt. A diktatórikus rendszer sírásója, egyúttal a demokráciába való átmenet egyik katalizátora a hazai gépkocsigyártás lett, amelynek legnépszerűbb modellje a társadalom széles rétegei számára a jólét csalhatatlan jele volt.

Korábban

A desarrollo Spanyolország nemzetközi izolációjának – a kereskedelmi szerződéseket elősegítő, az Egyesült Államokkal kötött madridi paktum és a vatikáni konkordátum után – végeztével, 1959-cel köszöntött be és Francisco Franco halála előtt két évvel, 1973-ig tartott. A szűk másfél évtized alatt az egy főre eső jövedelem tekintetében Spanyolország átlépte azt a határt, amely a fejlődő és a fejlett országokat választja el egymástól.

A gazdasági reformok beindítása jórészt a Nemzetközi Valutalap tanácsára a Franco által kinevezett technokratáknak köszönhetők, akik az infrastrukturális fejlesztéseknél a magánbefektetések számára ideális körülményeket teremtettek – ezzel véget ért az a korszak, amelyet a régi, izolacionista, falangista káderek uralma jellemzett. 1951-ben a gazdasági élet irányítói úgy érveltek, hogy a világtól való elzárkózás zsákutcába vezet, a mesterséges béklyóktól pedig ideje megszabadítani a gazdaságot.

A korszakban Spanyolország a szintén az Egyesült Államok segítségét élvező távol-keleti ország, Japán mögött a második legnagyobb növekedéssel büszkélkedhetett, s a világ kilencedik legerősebb gazdasági hatalmává vált. A gyarmataitól megszabadított 19. századi spanyol birodalom emlékét felidéző Madrid belépett a fejlett, iparilag masszív országok exkluzív csoportjába, amelyben óriási szerepe volt az Egyesült Államoktól érkező segélyeknek.

A középosztály megerősödése és az életkörülmények kézzel fogható javulása ellenére Spanyolország Nyugat-Európa többi államához képest azonban érezhető lemaradásban volt, s csak azokat az országokat tudta megelőzni (pl. Görögország), amelyek szintén autoriter természetű kormányzás alatt álltak. A tizennégy éves periódus alatt gombamód szaporodtak a különböző lakóépületek a spanyol nagyvárosok perifériáin, amelyekkel Madrid a vidéki migrációból származó problémákat kívánta orvosolni. 1951-től 1958-ig az ipari termelés megduplázódott, míg a mezőgazdaság részesedése a nemzeti össztermésből a korábbi 40 százalékról 25-re zsugorodott. Az 1959-es stabilizációs terv két célt szolgált: a nevéből adódóan egyrészt stabilizálni kívánta a gazdaságot, ugyanakkor igyekezett megszilárdítani, s ezzel legitimálni a Franco-rezsimet.

A desarrollo szimbóluma Madrid egyik legmagasabb épülete, az 1957-ben átadott Torre de Madrid, míg a gazdasági csoda (el milagro espanol) motorja az évente húsz százalékkal növekvő gépkocsigyártás volt: míg 1946-ban csupán 72 ezer autó volt magántulajdonban, addig 1966-ra ez a szám már az egymilliót is meghaladta, amely példa nélküli volt a korszakban. A gazdasági boom ikonikus terméke a SEAT (Sociedad Espanola de Automoviles de Turismo) által – Fiat licence alapján – gyártott 600-as modell volt, (Seiscientos, más néven pelotilla, azaz „kislabda”) amely a spanyolok népi autója, sok középosztálybeli család első négykerekűje lett.

Az autógyártásban végbemenő példátlan növekedés következtében más iparágak is fejlődni kezdtek, így az acélipar és az olajfinomítás is fellendült. Franco iparpolitikája csak az otthon gyártott gépkocsi tömegpiacra dobását tette lehetővé, ezért 1950-ben barcelonai központtal – az olasz FIAT-gyár segítségével – megalakult a SEAT. A népi autó sorozatgyártása 1957-ben vette kezdetét, s a pelotillák olyannyira elárasztották a spanyol utakat, hogy 1971-re (két évvel azelőtt, hogy az utolsó modell is legurult a futószalagról) négy autóból egy biztosan 600-as volt.

A középosztály ennek birtokában valóban úgy érezhette, hogy az alacsony lakásfenntartási költségek és a megnövekedett vásárlóerő mellett ténylegesen emelkedett az életszínvonala. A típus egy csapásra az ország nemzeti intézményévé vált, amely egyszersmind átvezette Spanyolországot a modern korba. „Azzal a nappal, ahogy egy spanyol megszerzi a hatszázasát, maga mögött hagyja a múlttat, s egy olyan hétvégi kirándulásra megy, ahonnan soha nem tér vissza” – jegyezte meg Manuel Vazquez Montalban spanyol író. A népi autóra azonban nemcsak az írók járták a csodájára: a Seiscientos-ról népdalok és filmek is megemlékeztek, s mind a mai napig óriási kultusz veszi körül.