Dél-Amerika George Washingtonja

2013. július 5. 17:01

202 éve, 1811. július 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlés kikiáltotta Venezuela függetlenségét a Napóleon testvére által uralt Spanyolországtól. Azonban még hosszú volt az út, míg a dél-amerikai országok végleg kivívták teljes szuverenitásukat, ami Simon Bolívar áldozatokkal teli élete nélkül soha nem valósulhatott volna meg. A márciusban elhunyt Hugo Chávez venezuelai elnök példaképe fél Dél-Amerika ura volt, ám legfőbb álma, az egységes Nagy-Kolumbia nem élte túl halálát.

Korábban

Saját költségén hadakozott

Simón José Antonio de la Santísima Trinidad Bolívar y Palacios 1783. július 24-én született a mai Venezuela fővárosában, Caracasban gazdag, baszk származású hidalgó családból. Ősei rézbányászattal foglalkoztak, a bányák bevételeit Bolívar később a háborúk költségeinek fedezésére használta. Szüleit korán elvesztette, ezután különböző nevelők oktatták, tanulmányait Spanyolországban fejezte be. Ott is nősült meg, de felesége egy év múlva venezuelai látogatásukon sárgalázban meghalt, Bolívar ezután nem házasodott meg újra.

A napóleoni háborúk Európájában megismerkedett a francia felvilágosodás és az angol materializmus gondolkodóival, s esküt tett, hogy felszabadítja hazáját, ahova 1807-ben tért haza. 1808-ban Napóleon József nevű testvérét ültette a spanyol trónra, ami a gyarmatokon is ellenállást váltott ki. A caracasi ellenállási junta 1810-ben Londonba küldte Bolívart, hogy szerezze meg Anglia támogatását. Bár kudarcot vallott, sikerült meggyőznie a száműzött, s az amerikai függetlenségi háborút és a francia forradalmat is megjárt Francisco de Mirandát, hogy álljon a függetlenségi harc élére, ő maga pedig jelentős fegyverkészletet szerzett.

A mai Venezuela területének betelepítése 1522-ben Coro városának (mai Cumaná) alapításával kezdődött, amely Spanyolország első állandó dél-amerikai települése lett. A területen élő kacika, saját nevükön taíno indián törzs kezdetben megpróbált ellenállni az európai gyarmatosítóknak, azonban vereséget szenvedtek. A mai állam keleti része Új-Andalúziához, míg nyugati fele Új-Granada alkirályának igazgatása alá került.

1811. július 5-én az alkotmányozó nemzetgyűlés kikiáltotta Venezuela függetlenségét, de a diktátori hatalommal felruházott Miranda a túlerőtől tartva letette a fegyvert. Mirandát társai árulással gyanúsították, elfogták és kiadták a spanyoloknak, életét börtönben fejezte be. Az első venezuelai köztársaság bukásához az 1812-es caracasi földrengés és a régi rendszer nagybirtokosainak elégedetlensége is hozzájárult. Bolívar Új-Granadába, a mai Kolumbiába menekült, Cartagenában kiadott kiáltványában a spanyolok elűzésére hívta fel követőit. 1813-ban a felkelők élére állt, a „csodálatos hadjáratban” felszabadította Caracast, ahol a nép diktátori hatalommal és az El Libertador címmel ruházta fel.

Történelmi találkozó: Bolívar és San Martin

Helyzetét később tarthatatlanná tette a néger rabszolgák és indiánok támogatta Caracasban élő spanyolok lázadása, 1814-ben a spanyol túlerő elől ismét menekülnie kellett, előbb Új-Granadában hadakozott, de a cartagenai kormánnyal támadt vitája miatt Jamaicára távozott. Itt született Jamaicai levelében azt írta: „Elszakadtak a kötelékek, melyek Spanyolországhoz fűztek bennünket”, s brit mintára alkotmányos köztársaságot vázolt fel, választott alsó- és örökletes felsőházzal, egész életre szóló államfői tisztséggel. 1815-ben Bolívar Haitihoz, a függetlenségét a franciáktól éppen kivívott államhoz fordult segítségért, honfitársaiból toborozott új seregével 1816-ban szállt partra Angosturánál (a mai Ciudad Bolívarnál).

következő oldal 1 / 3