„Ez az ember vagy uralkodik, vagy meghal” – megmenekülhetett-e volna XVI. Lajos?
2016. január 11. 14:06
„Ide mindenki, aki meg akarja menteni a királyt” – kiáltotta 1793. január 21-én, XVI. Lajos kivégzésének reggelén Batz báró, a királypárti üzletember, aki társaival együtt kétségbeesetten próbálta megmenteni az uralkodót a haláltól. A főhóhért, Charles-Henri Sansont az esemény előtti napon több névtelen levélben figyelmeztették: a royalisták a Temple börtönétől a vesztőhelyig vezető útvonalon elrabolják a királyt, és nagyon meg fogja bánni, ha megpróbálja megakadályozni a mentőakciót. A báró és társai terve azonban eleve kudarcra volt ítélve, a kivégzésre összegyűlt hatalmas tömeg gyűrűjében ugyanis esélyük sem volt a megmenekülésre. Az uralkodónak korábban lett volna lehetősége elkerülni a kivégzést, ám eleinte a polgárháborútól tartva ellenezte a megfutamodást, amikor pedig rászánta magát a cselekvésre, sorozatos baklövések miatt vallott kudarcot a szökési terve.
Korábban
„Ugyan, önök viccelnek! Asszonyok ellen?”
A francia forradalom alatt 1789 őszén következett be az első döntő változás a királyi pár életében. A kenyérhiány, valamint az uralkodó ellenforradalmi szándékairól terjedő hírek miatt elégedetlenkedő, párizsi asszonyokból álló tömeg („asszonyok menete”) október 5-én a versailles-i királyi palotához vonult. Mivel a királyi pár értesült már korábban a készülő megmozdulásról, lett volna lehetősége elmenekülni. Ideiglenes székhelyként elsősorban a rambouillet-i kastély merült fel, mivel kétszer olyan távolságra volt Párizstól, mint Versailles, ráadásul eleve nagyobb védelmet biztosított volna, mint a mindig nyitva álló királyi palota. Lajos azonban – a polgárháború elkerülése érdekében – nem kívánta eljátszani a szökevény király szerepét, mint ahogy a vérontástól is idegenkedett. Amikor tisztjei azt javasolták, támadjanak rá a palotát megrohamozó tömegre, csak annyit mondott: „Ugyan, önök viccelnek! Asszonyok ellen?”
Az asszonyok azonban férfiakat megszégyenítő módon viselkedtek. A király a nyomás hatására aláírta a forradalom egyik legalapvetőbb dokumentumát, az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát, és megígérte, hogy két magtárnyi gabonát rendelkezésükre bocsát. De a feldühödött tömeg már nem elégedett meg ennyivel, és a királyi család fővárosba költözését kezdte követelni. Éjjel megtámadták a palotát, és a királyné, Marie Antoinette kis híján lincselés áldozata lett. Másnap a királyi család kénytelen volt Párizsba vonulni, ahol a Tuileriák palotája lett az új szállásuk.
A mellőzött uralkodó számára az októberi események után nyilvánvalóvá vált, hogy csak rendkívül korlátozott mozgástérrel rendelkezik, a forradalmi események pedig akár radikálisabb irányt is vehetnek. A királyné elsősorban fivérével, II. Lipót német-római császárral folytatott levelezése révén keresett kiutat a válságból, mivel azonban a fegyveres segítségnyújtás egyelőre elmaradt, a királyi pár önálló akcióra szánta el magát.
A Svájcba emigrált Breteuil báró, a király bizalmi embere már 1790 őszén azt tanácsolta az uralkodónak, hogy hagyja el Párizst, és utazzon az egyik keleti határerődbe, ahonnan majd Bouillé márki, az északkeleti hadsereg főparancsnoka által biztosított alakulatok által védve kedvezőbb pozícióból tárgyalhat az Alkotmányozó Nemzetgyűléssel. A szökés célállomásaként a lotaringiai Montmédyt jelölték meg. A márki és a svéd Axel Fersen gróf, Marie Antoinette kegyence (egyes híresztelések szerint szeretője) hat hónapon át rejtjeles levelezéssel dolgozta ki a szökés részleteit.
A tervbe azonban már a kidolgozás során is számos hiba csúszott. Lajos a rövidebb, nagyobb forgalmú út helyett a hosszabb, nagyobb kockázatot jelentő útvonalat választotta, mivel attól félt, Reimsben, 16 évvel ezelőtti koronázása helyszínén felismernék. Az útvonal mentén ráadásul kisebb katonai egység elhelyezését kérte, hiába figyelmeztette Bouillé márki és Fersen gróf, hogy ezek csak nyugtalanságot fognak kelteni a lakosság körében. Mivel Marie Antoinette nem akart elszakadni szeretteitől, a család 1791. június 21-re virradó éjjel két gyors kocsi helyett egy lassú, feltűnő hintóval indult útnak a Tuileriákból. A királyné a gyerekek nevelőinek, a király pedig inasnak álcázva vágott neki az útnak. Az uralkodó eltűnésének híre villámgyorsan elterjedt a fővárosban, de hogy a párizsiak mennyire nem estek kétségbe, jól mutatja a közszájon forgó mondat: „No lám, nincs királyunk, mégis jól aludtunk!”
Támogasd a szerkesztőségét!
történelmi magazin
legújabb számát?
kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
Az első 500 előfizetőnek.
12. A középkor és a kora újkor kultúrája
III. Egyén, közösség, társadalom, munkaügyi ismeretek
- Nem volt elragadtatva a ferences szerzetes, aki a tatárjárás után a mongolok fővárosába látogatott
- A felnőttek több mint tizede szenvedhetett rákos megbetegedésben a középkori Angliában
- A középkorban sem volt mindig stigma „bűnben élni”
- „Legnagyobb ellensége” fejezte be a Szent Péter bazilika tervezőjének életművét
- Valóban annyira mocskosak voltak a középkori emberek?
- Habár meggazdagodott műveiből, munka közben csak kenyeret és vizet fogyasztott Michelangelo
- Miért hordtak röhejesen hosszú orrú cipőket a középkorban?
- Donatello híres Dávid-szobrát eredetileg a firenzei dómba szánták
- 10 tény a Mona Lisáról
- Zichy Jenő és csapata végezte az első magyar ásatásokat Oroszországban tegnap
- Nem számíthattak külföldi segítségre, mégis kirobbantották a felkelést a magyar főurak tegnap
- Szinte teljesen ködbe burkolózik Szilágyi Erzsébet élete tegnap
- Munkácsy ritkán látható festményei is kiállításra kerülnek a szegedi Móra Ferenc Múzeumban tegnap
- Mesés mítoszok és kivételes teljesítmények – megjelent a Múlt-kor tavaszi extra különszáma tegnap
- Mindössze egy magyar munka érkezett a Margit híd építésének pályázatára tegnap
- Nem bízott a Habsburg-udvar kegyelmében Rákóczi tegnap
- Tengerbiológusként teljesedett ki a háború után Hirohito császár 2024.04.29.